Paolo Coelho : Egy indiai legenda

Egy indiai legenda szerint
egy férfi minden nap a falu szélére járt vízért egy új és egy régi edénnyel.
Az öreg edény már meg volt repedve,
csorgott a víz belőle és a hazafelé úton a fele kifolyt.
2 éven keresztül minden nap ugyanazt az utat tette meg a férfi.

Az új edény büszke volt a teljesítményére
és tudatában volt annak,
hogy teljes mértékben megfelelt arra,
amire készítették.

Míg az öreg edény majd meghalt szégyenében,
hogy a feladatát nem tudta tökéletesen ellátni még akkor is ha tudta,
hogy a repedések a hosszú évek hűséges munkájának a következményei voltak.
Úgy szégyellte magát,
hogy egy nap amint a kútnál pihentek így szólt a férfihoz:

- Sajnálom,
hogy minden alkalommal csak félig telt edénnyel érsz haza így csak félig tudom a szomjadat oltani.

A férfi elmosolyodott és azt mondta:

- Nézz jól körül a hazafelé úton!

Így is tett az edény és látta,
hogy az ő oldalán az árok széle sokkal zöldebb volt.

Látod, hogy a te oldalad sokkal szebb - mondta a férfi.
Mindig is tudtam,
hogy repedések vannak rajtad és így kihasználtam ennek az előnyét.
Virágokat, salátát és más zöldséget ültettem és te minden alkalommal megöntözted őket.

Így rózsát szedhettem,
hogy a házunkat szebbé tegyük,
a gyerekeim salátát, káposztát, hagymát ehettek.

Ha te nem olyan lennél, amilyen vagy, akkor mindez nem lenne.

Mindannyian megöregszünk és mások lesznek az értékeink.

Hozzuk ki a legtöbbet ezekből az értékekből.

Tiszta szívből

TISZTA SZÍVBŐL


Egy napon,
egy fiatal megállt egy nagy város központjában
és mondogatni kezdte a járókelőknek,
hogy neki van a legszebb szíve a világon.
Nemsokára nagy tömeg gyülekezett körülötte
és mindenki az ő csodálatos szívét bámulta.
Semmi hibája nem volt az ő szívének.
Egy karcolás, egy seb, egy repedés, semmi.
Mindenki úgy találta,
tényleg ez a legcsodálatosabb szív,
amit valaha is látott...
Az ifjú nagyon büszke volt a tökéletes szívére és továbbra is dicsérgette önmagát.

Egyszer csak a sokadalom közül egy öreg közeledett.
Csendes hangú, mintha csak önmagához beszélne:

- És mégis,
az Ő szívének a tökéletessége nem hasonlítható az én szívem szépségéhez...

Az összegyűlt tömeg kezdte az öreget figyelni,
és az ő szívét.

Az ifjú is kíváncsi lett, ki merészeli ezt tenni,
össze akarta hasonlítani a két szívet.

Egy erős szívet látott, melynek dobbanásai messzire hallatszottak.
De tele volt sebekkel,
helyenként a hiányzó darabokat másokkal helyettesítették,
amelyek nem illettek oda tökéletesen,
helyenként meg nem is pótolták,
csak a fájó seb látszott.

Hogy mondhatja, hogy neki van a legszebb a szíve?
-suttogták az elképedt emberek.

A fiatal, miután figyelmesen szemügyre vette az öreg szívét,
a szemébe nézett és nevetve megszólalt:

- Azt hiszem, viccelsz, öreg.
Nézd az én szívemet- ez tökéletes!
A te szíved tele van hegekkel, sebekkel - csak könny és fájdalom.

- Igen, szólt az öreg.

A te szíved tökéletes,
de soha nem cserélném el az én szívemet a te szíveddel.

Látod...
minden seb a szívemen egy embert jelent,
valakit,
akit megajándékoztam a szeretetemmel
kiszakítok egy darabot és a mellettem élő embernek adom,
aki néha viszonzásul ad egy darabkát az ő szívéből.

Mivel ezeket a darabokat nem lehet milliméterrel mérni,
ilyen szabálytalan lesz,
de ezeket nagyon becsülöm,
mert arra a szeretetre emlékeztet amit megosztottunk egymással.

Néha csak én ajándékoztam darabokat a szívemből,
semmit nem kaptam cserébe,
még egy darabkát sem a szívükből.
Ezek a nyílt sebek,
az üregek...
hogy szeresd a körülötted élőket,
mindig egy bizonyos kockázatot feltételez.
Bár vérző sebeket látsz,
amelyek még fájnak,
mégis...
azokra az emberekre emlékeztetnek,
akiket így is szeretek,
és talán egyszer visszatérnek,
hogy az üres helyeket megtöltsék a szívük szeretetével.

Érted most, kedves fiam,
mi az én szívemnek az igazi szépsége?
- fejezte be az öreg csendes hangon, meleg mosollyal.

A fiatal, könnyező arccal, bátortalanul odalépett az öreghez,
kiszakított egy darabot az ő tökéletes szívéből
és reszkető kezekkel az öreg felé nyújtotta.
Az öreg elfogadta és a szívébe rejtette,
majd ő is kiszakított egy darabot az ő csupa gyötrelem szívéből
és a fiatalnak adta.

Igaz, hogy nem illett oda tökéletesen,
de így is szép volt.
A fiatal bámulta a szívét,
amelyre már nem lehetett azt mondani, hogy tökéletes,
de szebb volt mint valaha.
Mert a valaha tökéletes szíve most az öreg szívének a szeretetétől dobogott.
Egymásra mosolyogtak, és együtt indultak útjukra.

Mennyire szomorú ép szívvel bandukolni az élet útjain.
"Tökéletes" szívvel, amelyből hiányzik a szépség...

Szabó Lőrinc : Dzsuang Dszi álma.....

Dzsuang Dszi álma...

kétezer évvel ezelőtt dzsuang dszi,
a mester,
egy lepkére mutatott.
- álmomban -
mondta - ez a lepke voltam,
és most egy kicsit zavarban vagyok.

- lepke -

mesélte
igen, lepke voltam,
s a lepke vígan táncolt a napon,
és nem is sejtette,
hogy ő dzsuang dszi...

és felébredtem...
és most nem tudom

most nem tudom
- folytatta eltűnődve -,

mi az igazság,
melyik lehetek?

hogy dzsuang dszi álmodta-e a lepkét
vagy a lepke álmodik engemet?

én jót nevettem
- ne tréfálj,dzsuang dszi! -
ki volnál?
te vagy: dzsuang dszi!
te hát! -

ő mosolygott
- az álombeli lepke
épp így hitte a maga igazát! -
ő mosolygott,
én vállat vontam
aztán
valami mégis megborzongatott,

kétezer évig töprengtem azóta,
de egyre bizonytalanabb vagyok,
és most már azt hiszem,
hogy nincs igazság,
már azt,
hogy minden kép és költemény,
azt,
hogy dszuang dszi álmodja a lepkét,
a lepke őt és mindhármunkat én.

A fa......

Történt egyszer,
hogy egy férfi a háza építésével megbízott egy mesterembert.

A munka szépen haladt,
a mester valóban ügyesen dolgozott,
a ház épült-szépült.

Az egyik nap váratlan nehézségek léptek fel.
A mesterembernek minden aznapra jött össze.
Az autó amivel érkezett defektes lett,
majd valami hiba miatt nem indult el,
majd munka közben áramszünet volt,
aztán pedig még az eső is eleredt.

Ezek után a háztulajdonos hazavitte a mesterembert.

Amikor megérkeztek,
a mesterember behívta a férfit,
hogy bemutassa neki a családját.

A bejárati ajtó előtt állt egy kis fa,
s amikor elhaladtak mellette,
a mesterember megállt pár pillanatra,
s mindkét kezével megérintette az ágak hegyét.
Ezután tovább mentek.
A mester kinyitotta az ajtót,
és sugárzó arccal,
mosolyogva belépett,
megölelte két kisgyermekét és megcsókolta feleségét.

Végül a vendéglátás után kikísérte "alkalmi söfőrét" az autóhoz. Amikor elhaladtak a kis fa mellett,
a férfi kíváncsian megkérdezte, hogy mi volt az előbbi
"szertartás"
amint az imént látott.

- Á, igen.

Ez valóban egy sajátos szertartás. - válaszolt mosolyogva.
- Ez a kis fa a probléma-fám! - folytatta

- Tisztában vagyok azzal,
hogy nem tudom elkerülni munka közben a problémákat,
de egy valami biztos,
ezek a gondok nem tartoznak az otthonomra,
a feleségemre és a két gyermekemre.
Így hát minden este,
mielőtt belépek a házamba,
felakasztom erre a fára a problémáimat.
Aztán reggel, újra fölveszem őket.
S amikor kijövök reggel,
és ismét fölveszem,
már közel sem emlékszem olyan sok bajra,
mint amennyit az előző este felakasztottam...