Bruno Ferrero: A két jégtömb

Volt egyszer két jégtömb.

A hosszú télen keletkeztek egy sziklás, bozóttal körbevett üregben, a hegyoldalt beborító erdő közepén. Makacs közönyösséggel méregették egymást.
Viszonyuk meglehetősen hűvös volt.
Néhány "jó napot", egy-két "jó estét".
Semmi több. "Jégtörésről" szó sem volt.
Mind a ketten azt gondolták a másikról: - Igazán eljöhetne hozzám!
De a jégtömbök egyedül nem tudnak elmozdulni a helyükről.
Így nem történt semmi és a jégtömbök még jobban önmagukba zárkóztak.

Az üregben lakott egy borz, aki egy nap így fakadt ki:
- Milyen kár, hogy itt bent kell lennetek!
Gyönyörűen süt a nap odakint!

A két jégtömb feljajdult.
Kis koruk óta tudták ,hogy a nap a legnagyobb veszélyt jelenti számukra.
Meglepõ módon azonban, most az egyik jégtömb azt kérdezte: - Milyen a nap?

- Csodálatos... Maga az élet. - válaszolta zavartan a borz.

- Csinálhatnál egy kis rést az odu tetején...

Szeretném látni a napot! - mondta a másik.
A borz nem várta meg, amíg megismétli.
Fúrt egy kis lyukat a gyökerek közé és a nap meleg,
enyhe fénye aranysugárként hatolt be az üregbe.

Néhány hónappal később egyszer délben, ahogy a napfény felmelegítette a levegőt,
az egyik jégtömb észrevette, hogy olvadni kezd és kis patakká változik.
Másképpen érezte magát, nem volt már többé ugyanaz a jégtömb, ami eddig.

A másik jégtömb is ugyanezt érezte.
Pár nap múlva a jégtömbökből két kis folyócska kezdett csordogálni.

Ki is folytak az üregből és nem messze onnan,
csillogó kis tavat alkottak, amelyben az ég kékje tükröződött.

A két jégtömb még érezte saját hidegségét, de ezzel együtt a törékenységét és a magányt.
A közös aggodalmat és bizonytalanságot is.
Felfedezték, hogy keletkezésük egyforma és valójában szükségük van egymásra.

Jött két tengelice és egy pacsirta, hogy szomjukat oltsák. A rovarok ott zümmögtek a tó körül, egy puha, hosszú farkú mókus pedig megfürdött benne.

És ebben a boldogságban ott tükröződött a két jégtömb, akik most szívet találtak maguknak.

Olykor elég egy napsugár.
Egy kedves szó.
Egy köszönés.
Egy simogatás.
Egy mosoly.
Ilyen kevés dolog elég ahhoz, hogy boldoggá tegyük azokat, akik körülöttünk élnek.

Akkor miért nem tesszük ezt?

A kerítés

Volt egyszer egy nagyon rossz természettel megáldott fiú.

Az apja adott neki egy zsák szöget,
és azt mondta neki,
verjen be egyet a kert kerítésébe minden alkalommal,
mikor elveszti a türelmét, és összeveszik valakivel,
vagy valami rosszat mond valakiről.

Az első nap 37 szöget vert be a kerítésbe.

A következő hetekben megtanult uralkodni az indulatain,
és a bevert szögek száma napról napra csökkent.

Rájött arra,
hogy sokkal egyszerûbb volt uralkodni az indulatain,
mint beverni a szögeket a kerítésbe.

Végre elérkezett az a nap is,
mikor a fiúnak egy szöget sem kellett bevernie a kerítésbe.

Ekkor odament az apjához,
és elújságolta neki,
hogy aznap egy árva szöget sem vert be a kerítésbe.

Az apja azt mondta neki,
húzzon ki egy szöget minden egyes nap,
mikor nem vesztette el a türelmét,
és nem veszekedett senkivel sem,
vagy meg tudta állni, hogy rosszat mondjon valakiről.

Teltek a napok, s a fiú végre azt mondhatta az apjának,
hogy kihúzta az összes szöget a kerítésből.

Az apa ekkor odavitte a fiát a kerítéshez, és ezt mondta neki:

"Fiam, szépen viselkedtél, büszke vagyok rád, hogy így megváltoztál."

Állj meg egy pillanatra,
nézd csak,
mennyi lyuk van a kerítésben.
Ez a kerítés soha többé nem lesz már olyan, mint régen volt.
Ha veszekszel valakivel,
vagy rosszat mondasz valakiről ,
megsebzed õt.
Egy ugyanolyan sebet hagysz az õ lelkében,
mint ezek a lyukak itt.
Hátba szúrhatsz egy embert,
majd kihúzhatod a kést a hátából,
a seb örökre ott marad.
Akárhány alkalommal is kérsz bocsánatot,
a seb talán örökre ott marad.
A szóbeli, sértés ugyanakkora fájdalmat okozhat,
mint a testi.
Nagyon nehéz meg nem történtté tenni meggondolatlanságból elkövetett dolgainkat.

A kiengesztelődés és a megbocsátás titka lehet az,
ami segíthet a lyukak eltüntetésében.