2008. december 26., péntek

Négy gyertya

Négy gyertya égett az adventi koszorún.

Olyan csend volt, hogy hallani lehetett amit a gyertyák beszéltek.

Az első gyertya megpislant és elkezdte:

az én nevem:BÉKE
AZ ÉN LÁNGOM VILÁGÍT,DE AZ EMBEREK NEM TARTJÁK BE A BÉKÉT..

A lángja pislákolni kezdett,még végül kialudt.

A második gyertya is rákezdte:

a nevem: HIT
AZ EMBEREK NEM AKARNAK TUDOMÁST SZEREZNI SEMMIRŐL, ÚGYHOGY HIÁBA VILÁGÍTOK ÉN IS...


Huzat támadt, és a gyertya lángja kialudt.

A harmadik gyertya szomorúan és csendesen rákezdte:

az én nevem: SZERETET
MÁR NINCS ÉRTELME, HOGY VILÁGÍTSAK AZ EMBEREKNEK,FÉLRETOLTAK ÉS ELFELEJTETTEK.....

És lángja sisteregve kialudt.

Egy kisfiú lépett a szobába, ránézett a gyertyákra , és így kiáltott:

"NEKTEK ÉGNETEK KELL ! "
És majdnem sírva fakadt.....

Ebben a a pillanatban megszólalt a negyedik gyertya is :

Ne FÉLJ! AMEDDIG ÉN ÉGEK, ADDIG MINDIG VAN REMÉNY!


A gyermek szeme felragyogott,meggyújtotta róla a három kialudt gyertyát.
A remény lángjának soha nem szabad kialudnia......és így a négy lángot:

A Békét, a Hitet, a Szeretet és Reményt...őrizni kell mindörökre !

Add ,Urunk, hogy soha ki ne aludjon bennünk a Remény !
Hadd legyünk eszköz kezedben, amely segít megőrizni gyermekeink szívében: a béke,a hit,a szeretet és a remény lángját !!

Fonák mese

Valamikor hajdanán, mikor még az utcán köszönt egymásnak ismerős és ismeretlen is egyaránt,
élt egy kicsiny kisleány.
Egy szántó-vető házaspár gyermekeként látta meg a napvilágot.

Nem voltak játszótársai,
mert környezetükben csupa gazdagok éltek,
akik nem engedték a szegény gyermek közelébe csemetéjüket.

A kislány távolról figyelhette csak a többiek életét.

Fájdalmai elől egy képzeletvilágba menekült.
Kopott ruháján a foltokat ékszernek látta.
Kukoricababáját hercegnőnek nevezte.
A Nap izzó hevét, simogató aranyzuhatagként élvezte,
és amíg más árnyékba menekült, ő azt mondta: én a Nap leánya vagyok,
és azért süt ilyen forrón rám,
mert rettentő nagy szeretettel akar átölelni engem Napanyukám.


Lassan-lassan megtanulta, hogy mindent a maga javára fordítson,
mindenből hasznot kovácsoljon.
Ha langyos nyári zápor hullott,
szappannal a kezében kiszaladt házuk udvarára és kacagva mosakodott, miközben vidám hangon kiabálta be édesanyjának:
nézd, Anyu! Nekem is van zuhanyozós fürdőszobám.


A szomszédok közül sokan bolondnak tartották őt,
nem értették, miért tud mindennek örülni.
Azt mondták róla: ennek a gyereknek visszájára fordította Isten az eszét.


Teltek az évek.

A kislány felnőtté vált.
A falu bírója kihirdette, hogy vásárt rendeznek.
Mindenki hozza el egy batyuban azt,
amiből úgy érzi,
olyan sok van neki, hogy másnak is szívesen adna át belőle.

Megjelentek a gazdag szomszédok felnőtt gyerekei is.
Batyujuk betegségtől, válópertől, könnyektől, és elégedetlenségtől duzzadt.

A mi leánykánk csomagjában kacagás, boldogság, elégedettség volt található.
Megkérdezték tőle:

Téged elkerültek a bajok, hogy nem tudtál hozni belőlük?

Nem.

Csupán azokból nem tartok számon mást, mint a betegség után a gyógyulást.
A vitákból a békülést.
Vagy ha elveszítettem valamit,
megőriztem afeletti örömömet, hogy pótolhattam veszteségemet.

Az én batyumban is ugyanazok találhatók, melyek a tietekben,
csak - tudjátok,
én mindent a visszájára fordítva használok.

2008. november 7., péntek

A sziget


Volt egyszer nagyon régen egy sziget,
ahol emberi érzések éltek:

a Vidámság,

a Bánat,

a Tudás

és még sok más,

így a Szeretet is.

Egy napon az érzések tudomására jutott, hogy a sziget süllyed.
Ezért valamennyien előkészítették hajóikat és elhagyták a szigetet.

Egyedül a Szeretet akart az utolsó pillanatig maradni.

Mielőtt a sziget elsüllyedt, a Szeretet segítségért imádkozott.


A Gazdagság egy luxushajón úszott el a szeretet mellett.

A szeretet megszólította:

- Gazdagság, el tudnál vinni magaddal?

- Nem, nem tudlak! A hajómon sok aranyat, ezüstöt viszek, itt nincs már hely számodra!

Így hát megkérdezte a Szeretet a Büszkeséget, aki egy csodaszép hajóval közeledett:

- Büszkeség, kérlek! El tudnál engem is vinni?

- Nem Szeretet, nem tudlak elvinni!

- Válaszolt a Büszkeség, - itt minden tökéletes, és Te esetleg árthatnál a hajómnak!

Hát, a Szeretet megkérdezte a Bánatot is, aki éppen előtte hajózott el:

- Bánat, kérlek, vigyél el magaddal!

- Oh Szeretet !- mondta a Bánat

- Én olyan szomorú vagyok, de egyedül kell maradnom a hajómon!

A Vidámság is elhúzott a Szeretet mellett, de olyan elégedett és boldog volt, hogy meg se hallotta szeretet kérését.

Hirtelen megszólalt egy hang:

- Gyere Szeretet, én elviszlek téged!

Aki megszólalt, egy öregember volt.

Szeretet olyan hálás volt és olyan boldog,
hogy elfelejtette megkérdezni az öreg nevét.


Amikor földet értek, az öreg elment.

A Szeretet úgy érezte, sokkal tartozik neki, ezért megkérdezte a Tudást:

- Tudás, meg tudod mondani, ki segített nekem?

- Az Idő volt- mondta a Tudás.

- Az Idő?- kérdezte a Szeretet.

Miért segített rajtam az Idő?

A Tudás válaszolt:

- Mert csak az Idő érti meg, hogy milyen fontos az életben Szeretet!

2008. szeptember 18., csütörtök

Bruno Ferrero: A két jégtömb

Volt egyszer két jégtömb.

A hosszú télen keletkeztek egy sziklás, bozóttal körbevett üregben, a hegyoldalt beborító erdő közepén. Makacs közönyösséggel méregették egymást.
Viszonyuk meglehetősen hűvös volt.
Néhány "jó napot", egy-két "jó estét".
Semmi több. "Jégtörésről" szó sem volt.
Mind a ketten azt gondolták a másikról: - Igazán eljöhetne hozzám!
De a jégtömbök egyedül nem tudnak elmozdulni a helyükről.
Így nem történt semmi és a jégtömbök még jobban önmagukba zárkóztak.


Az üregben lakott egy borz, aki egy nap így fakadt ki:
- Milyen kár, hogy itt bent kell lennetek!
Gyönyörűen süt a nap odakint!


A két jégtömb feljajdult.
Kis koruk óta tudták ,hogy a nap a legnagyobb veszélyt jelenti számukra.
Meglepõ módon azonban, most az egyik jégtömb azt kérdezte: - Milyen a nap?

- Csodálatos... Maga az élet. - válaszolta zavartan a borz.

- Csinálhatnál egy kis rést az odu tetején...

Szeretném látni a napot! - mondta a másik.
A borz nem várta meg, amíg megismétli.
Fúrt egy kis lyukat a gyökerek közé és a nap meleg,
enyhe fénye aranysugárként hatolt be az üregbe.

Néhány hónappal később egyszer délben, ahogy a napfény felmelegítette a levegőt,
az egyik jégtömb észrevette, hogy olvadni kezd és kis patakká változik.
Másképpen érezte magát, nem volt már többé ugyanaz a jégtömb, ami eddig.

A másik jégtömb is ugyanezt érezte.
Pár nap múlva a jégtömbökből két kis folyócska kezdett csordogálni.

Ki is folytak az üregből és nem messze onnan,
csillogó kis tavat alkottak, amelyben az ég kékje tükröződött.

A két jégtömb még érezte saját hidegségét, de ezzel együtt a törékenységét és a magányt.
A közös aggodalmat és bizonytalanságot is.
Felfedezték, hogy keletkezésük egyforma és valójában szükségük van egymásra.

Jött két tengelice és egy pacsirta, hogy szomjukat oltsák. A rovarok ott zümmögtek a tó körül, egy puha, hosszú farkú mókus pedig megfürdött benne.

És ebben a boldogságban ott tükröződött a két jégtömb, akik most szívet találtak maguknak.

Olykor elég egy napsugár.
Egy kedves szó.
Egy köszönés.
Egy simogatás.
Egy mosoly.
Ilyen kevés dolog elég ahhoz, hogy boldoggá tegyük azokat, akik körülöttünk élnek.

Akkor miért nem tesszük ezt?

2008. szeptember 9., kedd

A kerítés


Volt egyszer egy nagyon rossz természettel megáldott fiú.

Az apja adott neki egy zsák szöget,
és azt mondta neki,
verjen be egyet a kert kerítésébe minden alkalommal,
mikor elveszti a türelmét, és összeveszik valakivel,
vagy valami rosszat mond valakiről.

Az első nap 37 szöget vert be a kerítésbe.

A következő hetekben megtanult uralkodni az indulatain,
és a bevert szögek száma napról napra csökkent.

Rájött arra,
hogy sokkal egyszerûbb volt uralkodni az indulatain,
mint beverni a szögeket a kerítésbe.

Végre elérkezett az a nap is,
mikor a fiúnak egy szöget sem kellett bevernie a kerítésbe.

Ekkor odament az apjához,
és elújságolta neki,
hogy aznap egy árva szöget sem vert be a kerítésbe.

Az apja azt mondta neki,
húzzon ki egy szöget minden egyes nap,
mikor nem vesztette el a türelmét,
és nem veszekedett senkivel sem,
vagy meg tudta állni, hogy rosszat mondjon valakiről.

Teltek a napok, s a fiú végre azt mondhatta az apjának,
hogy kihúzta az összes szöget a kerítésből.


Az apa ekkor odavitte a fiát a kerítéshez, és ezt mondta neki:

"Fiam, szépen viselkedtél, büszke vagyok rád, hogy így megváltoztál."

Állj meg egy pillanatra,
nézd csak,
mennyi lyuk van a kerítésben.
Ez a kerítés soha többé nem lesz már olyan, mint régen volt.
Ha veszekszel valakivel,
vagy rosszat mondasz valakiről ,
megsebzed õt.
Egy ugyanolyan sebet hagysz az õ lelkében,
mint ezek a lyukak itt.
Hátba szúrhatsz egy embert,
majd kihúzhatod a kést a hátából,
a seb örökre ott marad.
Akárhány alkalommal is kérsz bocsánatot,
a seb talán örökre ott marad.
A szóbeli, sértés ugyanakkora fájdalmat okozhat,
mint a testi.
Nagyon nehéz meg nem történtté tenni meggondolatlanságból elkövetett dolgainkat.

A kiengesztelődés és a megbocsátás titka lehet az,
ami segíthet a lyukak eltüntetésében.

2008. július 11., péntek

Minden pillanat kincs, ami a Tiéd.

John Wayne Schlatter: Varázskavicsok

Egy este egy csapat nomád lovas épp lefekvéshez készülődött,
amikor hirtelen vaktó fényesség vette őket körül.

Tudták, hogy valami mennyei lény jelent meg nekik.

Felcsigázva várták az égi üzenetet, amely biztosan különleges értelemmel bír majd.

Végül így szólt a hang:

- Gyűjtsetek össze annyi kavicsot, amennyit csak bírtok!

Tegyétek a nyeregtáskába, azután menjetek tovább utatokon,
és holnap este örültök és bánkódtok majd egyszerre.

Miután eltűnt a jelenés, pásztorok csalódottan néztek egymásra.
Arra számítottak,
hogy a lét örök titkai tárulnak föl előttük,
melyek révén gazdagságot, egészséget és célt adhatnak a világnak.
Ehelyett valami értelmetlen, lélektelen munkát bíztak rájuk.

A káprázatos ragyogás emléke mindazonáltal arra sarkallta őket,
hogy lehajoljanak néhány kavicsért,
és bedugják a nyeregtáskájukba,
miközben dühösen morgolódtak.

Egy napi vándorlás után tábort ütöttek,
s ahogy benyúltak a nyeregtáskájukba,
felfedezték,
hogy valamennyi felszedett kavics gyémánttá változott.
Örültek a drágaköveknek, és bánkódtak, hogy nem gyűjtöttek több kavicsot.

2008. június 13., péntek

Egy mese arról, hogy mi történik, amikor feladjuk az ellenállásunkat a változásokkal szemben, és csak lazán megengedjük, hogy megtörténjen.

A Bölcs Hernyó

Csupán egy tudatlan hernyó volnék?

Nem!

Csak egy életunt kövérség,akinek elege volt a fa leveleinek felzabálásából.

Úgysem jó semmire az.

Meddig nőjek még?Minek?Kinek?Elegem van...

Persze zabálhatnék még az élvezet kedvéért,de mire jó az?

Úgyis csak nőnék tovább,hogy aztán még éhesebb lehessek.

Ez volnék csupán,egy zabálógép?

Na neeeem...

Ebből elegem van!

Ezt nem vállalom tovább!

Végzek magammal,így döntöttem.

Mivel szőrös vagyok,így a hangyáknak nem kellek.

Élet ez így?

Még meghalni sem tudok.

A tegnap levetettem magam egy szélső levélről... és?

Még csak meg sem ütöttem magam.

De nem adtam fel!

Még tegnap visszaindultam erre a fára!

Csak azért,hogy a rigók,a fekete kaszások jobban lássanak a lemenő nap fényében.

De a halálmadaraknak sem kellettem.

Pedig azt hittem,hogy a sárga-fekete csíkos ruhám miatt tuti észrevesz majd valamelyik!

Észre is vettek,de az utolsó pillanatban mégis mindegyik meggondolta magát.

Nem értem miért...

Pedig igazán ízletes lehetek ilyen szép nagy kövéren.

Valami hibádzik...

Sebaj,akkor gondolkodjunk.

Abban úgyis jó vagyok!Értek én mindent!!!

Az azért elszomorít hogy nem kellek senkinek sem,és még meghalni sem tudok...

És akkor jött az ötlet,egyet tudok csupán a zabáláson kívül:

szőni!

Így hát gubót szövök.

Legyen ez a koporsóm!

Itt békésen megfulladhatok és nem zavar,nem tántorít el senki sem.

Nem is fognak rám találni,épp ezért a hullámat sem fogják meggyalázni.

Igen,ez így jó lesz.
Ennek örülök.

Mégsem egy buta és szőrös,nagy kövér hernyó volnék!

Úgy látszik,az én életem értelme az volt,hogy tudatosan haljak meg.

Legyen hát!

Azzal begubódzott.Jó erősen rögzítette koporsóját egy szélvédett faágon.

Csak lógott és várt.Várt és várt.Mégsem fulladt meg.

Ezt is elrontotta valahol,és nem értette.

Cserbenhagyta még az oly bölcs gondolatai is,amire eddig mindig számíthatott.

Pedig azt hitte,mindent tud az életről.

Nagyon elkeseredett.

Feladta.

És akkor elkezdődött valami.

Mégsem úgy történt,ahogy eltervezte.

Két héten keresztül,
egy teljesen megmagyarázhatatlan változáson ment keresztül,
amibe semmi beleszólása sem volt.

Nem számítottak gondolatai sem.

Csak befelé figyelt.Mást úgysem tehetett.

Szinte külső szemlélőként nézte végig saját testének teljes átalakulását.
Nélküle történtek a dolgok.Aztán ez is megállt.

És csak akkor eszmélt, hogy mintha kinőtte volna valamiféleképp a koporsóját!

De tanult a leckéből.

Nem akarta megérteni mindenáron a dolgokat többé.

Csak követte vágyait,érzéseit.

És most ki akart törni.

Kíváncsi volt arra, hogy mivé változott.

És nem érdekelte többé az,hogy miért!

Belül is más lett.

Feltörte a koporsó fedelét és kimászott.

Fájdalmas volt az első nyújtózás.

Hatalmas szárnyai lettek,ami örömétől egyre csak tovább nőttek és feszültek.

A reggeli szikrázó napsütés megszárította csillogó sárga-fekete mintás szárnyait.

Aztán meglátogatta a régi jó barátja is,az éhség.

De most nem az a görcsös zabálási vágy lett úrrá rajta,hanem valami édes nedűre vágyott.

Érezte a szellőben az illatát.

Valami színes tarkaságok felől jöttek a fű közül.

Nem gondolkodott,csak élvezte a létezést,és azt a szellő játékát,

amivel először vitorlázott a nektárjukat kínálgató virágok felé...

2008. április 19., szombat

Paolo Coelho : Egy indiai legenda

Egy indiai legenda szerint
egy férfi minden nap a falu szélére járt vízért egy új és egy régi edénnyel.

Az öreg edény már meg volt repedve,
csorgott a víz belőle és a hazafelé úton a fele kifolyt.
2 éven keresztül minden nap ugyanazt az utat tette meg a férfi.


Az új edény büszke volt a teljesítményére
és tudatában volt annak,
hogy teljes mértékben megfelelt arra,
amire készítették.

Míg az öreg edény majd meghalt szégyenében,
hogy a feladatát nem tudta tökéletesen ellátni még akkor is ha tudta,
hogy a repedések a hosszú évek hűséges munkájának a következményei voltak.
Úgy szégyellte magát,
hogy egy nap amint a kútnál pihentek így szólt a férfihoz:

- Sajnálom,
hogy minden alkalommal csak félig telt edénnyel érsz haza így csak félig tudom a szomjadat oltani.

A férfi elmosolyodott és azt mondta:

- Nézz jól körül a hazafelé úton!


Így is tett az edény és látta,
hogy az ő oldalán az árok széle sokkal zöldebb volt.


Látod, hogy a te oldalad sokkal szebb - mondta a férfi.
Mindig is tudtam,
hogy repedések vannak rajtad és így kihasználtam ennek az előnyét.
Virágokat, salátát és más zöldséget ültettem és te minden alkalommal megöntözted őket.

Így rózsát szedhettem,
hogy a házunkat szebbé tegyük,
a gyerekeim salátát, káposztát, hagymát ehettek.

Ha te nem olyan lennél, amilyen vagy, akkor mindez nem lenne.

Mindannyian megöregszünk és mások lesznek az értékeink.

Hozzuk ki a legtöbbet ezekből az értékekből.


Tiszta szívből


TISZTA SZÍVBŐL


Egy napon,
egy fiatal megállt egy nagy város központjában
és mondogatni kezdte a járókelőknek,
hogy neki van a legszebb szíve a világon.
Nemsokára nagy tömeg gyülekezett körülötte
és mindenki az ő csodálatos szívét bámulta.
Semmi hibája nem volt az ő szívének.
Egy karcolás, egy seb, egy repedés, semmi.
Mindenki úgy találta,
tényleg ez a legcsodálatosabb szív,
amit valaha is látott...
Az ifjú nagyon büszke volt a tökéletes szívére és továbbra is dicsérgette önmagát.

Egyszer csak a sokadalom közül egy öreg közeledett.
Csendes hangú, mintha csak önmagához beszélne:

- És mégis,
az Ő szívének a tökéletessége nem hasonlítható az én szívem szépségéhez...

Az összegyűlt tömeg kezdte az öreget figyelni,
és az ő szívét.

Az ifjú is kíváncsi lett, ki merészeli ezt tenni,
össze akarta hasonlítani a két szívet.

Egy erős szívet látott, melynek dobbanásai messzire hallatszottak.
De tele volt sebekkel,
helyenként a hiányzó darabokat másokkal helyettesítették,
amelyek nem illettek oda tökéletesen,
helyenként meg nem is pótolták,
csak a fájó seb látszott.

Hogy mondhatja, hogy neki van a legszebb a szíve?
-suttogták az elképedt emberek.

A fiatal, miután figyelmesen szemügyre vette az öreg szívét,
a szemébe nézett és nevetve megszólalt:

- Azt hiszem, viccelsz, öreg.
Nézd az én szívemet- ez tökéletes!
A te szíved tele van hegekkel, sebekkel - csak könny és fájdalom.

- Igen, szólt az öreg.

A te szíved tökéletes,
de soha nem cserélném el az én szívemet a te szíveddel.

Látod...
minden seb a szívemen egy embert jelent,
valakit,
akit megajándékoztam a szeretetemmel
kiszakítok egy darabot és a mellettem élő embernek adom,
aki néha viszonzásul ad egy darabkát az ő szívéből.

Mivel ezeket a darabokat nem lehet milliméterrel mérni,
ilyen szabálytalan lesz,
de ezeket nagyon becsülöm,
mert arra a szeretetre emlékeztet amit megosztottunk egymással.

Néha csak én ajándékoztam darabokat a szívemből,
semmit nem kaptam cserébe,
még egy darabkát sem a szívükből.
Ezek a nyílt sebek,
az üregek...
hogy szeresd a körülötted élőket,
mindig egy bizonyos kockázatot feltételez.
Bár vérző sebeket látsz,
amelyek még fájnak,
mégis...
azokra az emberekre emlékeztetnek,
akiket így is szeretek,
és talán egyszer visszatérnek,
hogy az üres helyeket megtöltsék a szívük szeretetével.

Érted most, kedves fiam,
mi az én szívemnek az igazi szépsége?
- fejezte be az öreg csendes hangon, meleg mosollyal.

A fiatal, könnyező arccal, bátortalanul odalépett az öreghez,
kiszakított egy darabot az ő tökéletes szívéből
és reszkető kezekkel az öreg felé nyújtotta.
Az öreg elfogadta és a szívébe rejtette,
majd ő is kiszakított egy darabot az ő csupa gyötrelem szívéből
és a fiatalnak adta.

Igaz, hogy nem illett oda tökéletesen,
de így is szép volt.
A fiatal bámulta a szívét,
amelyre már nem lehetett azt mondani, hogy tökéletes,
de szebb volt mint valaha.
Mert a valaha tökéletes szíve most az öreg szívének a szeretetétől dobogott.
Egymásra mosolyogtak, és együtt indultak útjukra.

Mennyire szomorú ép szívvel bandukolni az élet útjain.
"Tökéletes" szívvel, amelyből hiányzik a szépség...

Szabó Lőrinc : Dzsuang Dszi álma.....


Dzsuang Dszi álma...


kétezer évvel ezelőtt dzsuang dszi,
a mester,
egy lepkére mutatott.
- álmomban -
mondta - ez a lepke voltam,
és most egy kicsit zavarban vagyok.


- lepke -

mesélte
igen, lepke voltam,
s a lepke vígan táncolt a napon,
és nem is sejtette,
hogy ő dzsuang dszi...


és felébredtem...
és most nem tudom


most nem tudom
- folytatta eltűnődve -,


mi az igazság,
melyik lehetek?


hogy dzsuang dszi álmodta-e a lepkét
vagy a lepke álmodik engemet?


én jót nevettem
- ne tréfálj,dzsuang dszi! -
ki volnál?
te vagy: dzsuang dszi!
te hát! -


ő mosolygott
- az álombeli lepke
épp így hitte a maga igazát! -
ő mosolygott,
én vállat vontam
aztán
valami mégis megborzongatott,


kétezer évig töprengtem azóta,
de egyre bizonytalanabb vagyok,
és most már azt hiszem,
hogy nincs igazság,
már azt,
hogy minden kép és költemény,
azt,
hogy dszuang dszi álmodja a lepkét,
a lepke őt és mindhármunkat én.

2008. április 17., csütörtök

A fa......

Történt egyszer,
hogy egy férfi a háza építésével megbízott egy mesterembert.

A munka szépen haladt,
a mester valóban ügyesen dolgozott,
a ház épült-szépült.

Az egyik nap váratlan nehézségek léptek fel.
A mesterembernek minden aznapra jött össze.
Az autó amivel érkezett defektes lett,
majd valami hiba miatt nem indult el,
majd munka közben áramszünet volt,
aztán pedig még az eső is eleredt.

Ezek után a háztulajdonos hazavitte a mesterembert.

Amikor megérkeztek,
a mesterember behívta a férfit,
hogy bemutassa neki a családját.

A bejárati ajtó előtt állt egy kis fa,
s amikor elhaladtak mellette,
a mesterember megállt pár pillanatra,
s mindkét kezével megérintette az ágak hegyét.
Ezután tovább mentek.
A mester kinyitotta az ajtót,
és sugárzó arccal,
mosolyogva belépett,
megölelte két kisgyermekét és megcsókolta feleségét.

Végül a vendéglátás után kikísérte "alkalmi söfőrét" az autóhoz. Amikor elhaladtak a kis fa mellett,
a férfi kíváncsian megkérdezte, hogy mi volt az előbbi
"szertartás"
amint az imént látott.

- Á, igen.

Ez valóban egy sajátos szertartás. - válaszolt mosolyogva.
- Ez a kis fa a probléma-fám! - folytatta

- Tisztában vagyok azzal,
hogy nem tudom elkerülni munka közben a problémákat,
de egy valami biztos,
ezek a gondok nem tartoznak az otthonomra,
a feleségemre és a két gyermekemre.
Így hát minden este,
mielőtt belépek a házamba,
felakasztom erre a fára a problémáimat.
Aztán reggel, újra fölveszem őket.
S amikor kijövök reggel,
és ismét fölveszem,
már közel sem emlékszem olyan sok bajra,
mint amennyit az előző este felakasztottam...