Fonák mese

Valamikor hajdanán, mikor még az utcán köszönt egymásnak ismerős és ismeretlen is egyaránt,
élt egy kicsiny kisleány.
Egy szántó-vető házaspár gyermekeként látta meg a napvilágot.

Nem voltak játszótársai,
mert környezetükben csupa gazdagok éltek,
akik nem engedték a szegény gyermek közelébe csemetéjüket.
A kislány távolról figyelhette csak a többiek életét.

Fájdalmai elől egy képzeletvilágba menekült.
Kopott ruháján a foltokat ékszernek látta.
Kukoricababáját hercegnőnek nevezte.
A Nap izzó hevét, simogató aranyzuhatagként élvezte,
és amíg más árnyékba menekült, ő azt mondta: én a Nap leánya vagyok,
és azért süt ilyen forrón rám,
mert rettentő nagy szeretettel akar átölelni engem Napanyukám.

Lassan-lassan megtanulta, hogy mindent a maga javára fordítson,
mindenből hasznot kovácsoljon.
Ha langyos nyári zápor hullott,
szappannal a kezében kiszaladt házuk udvarára és kacagva mosakodott, miközben vidám hangon kiabálta be édesanyjának:
nézd, Anyu! Nekem is van zuhanyozós fürdőszobám.

A szomszédok közül sokan bolondnak tartották őt,
nem értették, miért tud mindennek örülni.
Azt mondták róla: ennek a gyereknek visszájára fordította Isten az eszét.

Teltek az évek.

A kislány felnőtté vált.
A falu bírója kihirdette, hogy vásárt rendeznek.
Mindenki hozza el egy batyuban azt,
amiből úgy érzi,
olyan sok van neki, hogy másnak is szívesen adna át belőle.

Megjelentek a gazdag szomszédok felnőtt gyerekei is.
Batyujuk betegségtől, válópertől, könnyektől, és elégedetlenségtől duzzadt.
A mi leánykánk csomagjában kacagás, boldogság, elégedettség volt található.
Megkérdezték tőle:

Téged elkerültek a bajok, hogy nem tudtál hozni belőlük?

Nem.

Csupán azokból nem tartok számon mást, mint a betegség után a gyógyulást.
A vitákból a békülést.
Vagy ha elveszítettem valamit,
megőriztem afeletti örömömet, hogy pótolhattam veszteségemet.
Az én batyumban is ugyanazok találhatók, melyek a tietekben,
csak - tudjátok,
én mindent a visszájára fordítva használok.